Vissza a nyeregbe (10. fejezet)

Szedd már össze magadat, Ariadne! Nem azért küzdöttél ennyit, hogy ilyen hamar bebukj! Pontosan tudtad, hogy lesznek nehézségek, kicsit jobban megtörtél, nincs semmi baj. Kiadtad magadból a fájdalmat, most már tessék leporolni magad és visszamászni a tanári székbe! Nem hagyhatom, hogy mindenki a földbe tiporjon ilyen egyszerűen, senki sem kaphatja meg ezt az örömöt. Olyan pláne nem, aki még csak nem is ismer. Egy mély, reszkető sóhajt követően megdörzsölöm erősen a szemeimet, egy kis puszit nyomok Twister fejére, majd leteszem magam mellé. Megsimítom a hátát, miközben a telefonomért nyúlok, ami mellettem hever a földön, képernyővel lefele. Szegény Caleb, csodálom, hogy nem indult útnak a hosszú reakció kihagyásom után. 7 nem fogadott hívás. Azonnal rákattintok a nevére, az sem érdekel, ha éppen órája van. Meg kell nyugtatnom, nem akarom, hogy egész nap miattam aggódjon.

- Ariadne! Végre a fenébe is, mi történt?! – szól bele kicsit indulatosabban. Összerezzenek a hangjától, váratlanul ér ez az erős dühössége.

- Sajnálom, Caleb! Nincs semmi baj, nyugodj meg! – válaszolom teljesen nyugodt hangszínen. Nem lenne tanácsos a zavartságommal is jobban ingerelni.

- Nyugodjak meg? Felhívsz teljes világvége hangulatban, aztán lecsapod a telefont és eltűnsz 2 órára!? Mi a frász folyik ott?

- Ne haragudj! – sóhajtok fel hosszan, kicsit megpróbálom húzni az időt, hogy kitaláljak valami hihető történetet. Addig senkinek nem beszélek az éjszakáról, amíg én magam sem értem meg legalább egy minimális szinten. Ami tegnap történt, az nem e világi. – Az egyik tanítványom nagyon pofátlan volt velem, aztán néhány barátja is nekikezdett szemtelenkedni. Nem bírtam el velük, az igazgatót kellett behívni, hogy elintézze őket, én pedig besokalltam… Annyira sajnálom, nem akartalak megijeszteni, csak… hirtelen megijedtem, és inkább hazajöttem, de az eső elkezdett esni, ezért meg kellett állnom, hogy csendesedjen a vihar. Így is sikerült ronggyá áznom, viszont megnyugodtam, nincs semmi baj!

Váó. Sosem volt erősségem a hazugság, pláne azoknak, akiket szeretek. Ez alkalommal mégis olyan lazán ment. Tudom, hogy ez nem egy orbitális hazugság, inkább csak kegyes. Szerencsétlennek pont nem az én bekattanásom hiányzik a mindennapjaiban. Messze van, tenni sem tud sokat, ez még inkább felidegesítené. Ráadásul, amíg én nem jövök rá, mi történt, nem lenne könnyű elmondani sem.

- Ó, Rio! – sóhajt fel halkan, kicsit megkönnyebbülve. Ezek szerint bevette. – Ezért igazán ne hibáztasd magad! Ahogy tapasztaltam, nagyon kedvelnek a legtöbbek, ilyen idióták pedig mindig lesznek. Tudni kell kézben tartani a dolgokat, és többé ezzel sem lesz baj. Maximálisan együtt tudok érezni, velem ugyanúgy megtörtént hasonló eset. Hidd el, hamar beletanulsz az irányításba. – suttogja sokkal kedvesebb, megnyugtatóbb hangot megütve. Még csak nem is az igazi problémában segít, mégis olyan jól esik csupán hallani a hangját. Sikerül a maradék idegességemet elhessegetnie.

- Tudom, igyekszem nagyon. – suttogom kicsit bűnbánó hangom. Utálok hazudni, de azért nem kellene elárulnom magamat.

- Biztos vagyok benne, hogy boldogulni fogsz! Sosem voltál az a megfutamodós fajta. Emlékszel, ha leesel a lóról, muszáj visszamásznod a nyeregbe, különben örökké félni fogsz tőle. Vegyél egy jó meleg fürdőt, frissítsd fel magad, és nyomás vissza a suliba!

- Oké, értettem. – sóhajtok fel. – Köszönöm, Caleb!

- Rendben leszel? – kérdezi halkan, óvatosan.

- Rendben leszek. Ha mégsem, úgyis te leszel az első, aki megtudja. – nevetek fel keserédesen. Ez sajnos tény. Magamtól nehezen oldom meg a dolgokat, viszont ő mindig itt van nekem.

~***~

Jót tett a meleg fürdő, nagyon is. Összeszedtem a gondolataimat, a végtagjaimat is kifagyasztottam. A bűntudatommal nem tudok mit kezdeni, igyekszem elnyomni a gondolattal, hogy alapvetően én se tudom, mi történt. Nem láttam még a sérülésem, fürdéskor nem mertem leszedni a fáslit. Nem mondták, mennyire ártana a varratnak a víz, ezért inkább kilógattam a kádból. El sem tudom képzelni, milyen vágás lehet, hogy néz ki, mi okozhatta… Egyelőre nem akarom tudni. Holnap elmegyek az orvoshoz, hogy nekem is elmondja, amit tudnom kell. Csak remélni merem, hogy Hale valóban orvoshoz vitt, nem saját maga látta el a sebet.

A telefonom 11 órát mutat, mikor beérek az iskola kapuján. Néhány kint ácsorgó diák kíváncsian kapja felém a tekintetét, de természetesen akadnak, akiket teljesen hidegen hagy az érkezésem. Célirányosan tartok a tanári felé. Sosem voltam vallásos, most mégis mindenféle imát elmormolva lépkedek a folyosón, hogy megtarthassam az állásomat.

- Miss Graham! – lép elém a semmiből Scott, amitől hátrálnom kell, bele ne ütközzek. – Minden rendben?

- Mr McCall. – pillantok fel rá. Nem a legmagasabb diák, mégis fel kell rá néznem. – Köszönöm az érdeklődést, minden rendben. Neked nem kellene órára menned? – húzom fel a szemöldököm kérdőn.

- Most jöttem ki, mivel a tanárnővel lenne órám, viszont nem jött be senki.

- Ó… - túrok a hajamba sóhajtva. Azt sem tudom, hol áll a fejem. – Menj vissza a terembe, megyek azonnal! – simítom meg a hátát, gyengéden a termük felé nyomom, mire biccentve tovább indul. Rendes srác ez a Scott, kifejezetten kedvelem. Remélem, nincs benne semmi rossz ügyben. Annyi lehetőség van számára az életben. Kár lenne érte.

Imáim kivételesen nem süket fülekre találtak. Semmi probléma nem volt, teljesen korrekt volt velem az igazgató. A kötözést látva még a fizetésemből sem von le kivételesen. Csupán egy szóbeli figyelmeztetést kaptam, jobbulást kívánt, és engedett is az órámra. Igaza lett Calebnek, jót tett, hogy nem otthon, a gondolataimba merülve töltöttem a napot. Teljesen elvonta a figyelmemet a tanítás, zökkenőmentesen vezettem le a maradék óráimat. Jól esett a diákok között lenni, szünetekben pedig jókat beszélgettem a kollégákkal. Pontban 2 órakor kellemesen elfáradva bicegek ki az udvarra. Mostanra ment ki valószínűleg teljesen a fájdalomcsillapító hatása, így már erősen megérzem a kellemetlen fájdalmat a seb körül, mikor ránehezedek. Tekintettel, hogy gyalog jöttem, nem sok választásom van, hogy menjek haza. Ha nagyon nem fogom bírni, esetleg buszra ülök.

- Miss Graham! – gurul mellém Scott a zöld motorjának ülésében ülve. Mi ez a nagy érdeklődés irántam ma?

- Scott? Miben segíthetek? - állok meg mellette felé fordulva.

- Elnézést, csak láttam, hogy baj van a lábával. Hazavihetem?

Meglep a kérdés, igazán nem számítottam erre a felajánlásra. Na, ezen el kell most gondolkodnom. Remélem, semmi olyan szándékot nem lát bele se ő, se senki más. Hát, egyszer engedhetek a csábításnak, úgy gondolom.

- Köszönöm, elfogadom. – veszem át a felém tartott sisakot. Felszállok mögé a motorra, bizonytalanul megkapaszkodom az oldalaiban, majd hangos bőgéssel hagyjuk ott az iskolást. Nehezen sikerül túlharsognom a járművet, pár házzal tovább is gurulunk a kelleténél.

- Sajnálom, ilyenkor főleg az útra koncentrálok. – támaszkodik le a lábaival nevetve.

- Semmi gond, köszönöm a fuvart! – mosolygok rá kedvesen. Könnyedén lepattanok mögüle, a sisakot levétel után visszaadom neki.

- Megenged egy kérdést, Tanárnő? – húzza fel a bukójának plexijét, hogy rám nézhessen.

- Természetesen, figyelek. – döntöm hátra kicsit a fejem, hogy rendbe rázzam a hajamat.

- Biztos jól van? Nem érzi magát… furcsán?

- Hogy érted ezt? – nézek vissza rá értetlenül. Nem szeretem a burkolt célzásokat, tessék a tárgyra térni!

- Nem alszik rosszul, nem veri le a víz, esetleg nem érez valamiféle… agressziót?

Tágra nyílt szemekkel bámulok rá, még a feltételezést sem tudom elképzelni, hogyan találta ki. Esetleg a tegnap estére akar utalni? Egyáltalán honnan tudhat róla ilyen hamar? Derek már felkereshette?

- Jól vagyok, Scott! Ne aggódj miattam. Inkább próbálj meg több időt szentelni a tanulásnak! A jegyeiden van mit alakítani. Ne feledd, ez a legfontosabb éved! Kérlek, ne lógj ilyen sokat. Értem én, hogy edzések vannak, meccsek, a barátok és szinte minden fontosabb az iskolánál, de ennek nem lesz jó vége. Annyira okos vagy, látom, hogy megvannak a céljaid, viszont ezért tenned kell. Biztos vagyok benne, hogy sokan lennénk, akik hozzád vinnénk a beteg vagy sérült állatainkat. – mosolygok rá bíztatón. – Kevés manapság a jó állatorvos.

- Igyekszem nagyon. – sóhajt fel lemondón. Nem erről akart beszélni, látom rajta. – Köszönöm a tanácsot. – hajtja le a plexijét, majd berúgja a motorját.

- Még valami, Scott! – kapom el a karját. – Ehhez ugyan nincs közöm, de próbáld meg kicsit jobban megválogatni a barátaidat. Itt nem Stilesra gondolok vagy Lydiára. Nem is a gimnáziumi barátaidra. Inkább az ezen kívüliekre…

Nem látom a szemét, reakciót sem kapok egy biccentésen kívül. Miután elengedem a kezét, rögtön felkapja a lábait, és elszáguld mellőlem. Hitetlenül megrázom a fejem. Félek, hogy ez sosem fog igazán változni. Derek mindig bekavar. Miért kever bele egy ártatlan diákot is a mocskos ügyeibe? Esküszöm, ez a Hale család fog nekem agyvérzést okozni a közeljövőben. Ellenben attól tartok, csupán ők adhatnak választ a kérdéseimre. Eljött az ideje a kutatásnak. Már tudom, hol kell kezdenem…

Sziasztok! :)

Sajnálom a sok késést, tényleg! :( Annyi dolgom van mostanában, nehéz ez a 11. osztály... hát mi lesz még jövőre. Mindenesetre meghoztam a részt, ami nem lett túl izgalmas, de ígérem, a következővel már rátérek a főszálra, Derek is többet fog szerepelni, nagyon igyekszem az elvárásoknak megfelelően teljesíteni! :)

HItaly