Rémisztő kezdetek (1. fejezet)

Augusztus 31. Az utolsó nap a nyárból, mikor a fiatalok még egyszer kinéznek a strandra, közösen összeülnek egy jó beszélgetésre a tanulásmentes délutánon. Még véletlenül sem kerülhet szóba közöttük az iskola. Maximum egy olyan szinten, amitől minden tanár édesanyja csuklani kezdhetne. Át tudom érezni, 1 éve még én is az egyetemi padokat koptattam szeptemberben. Igazából nem sok minden változik idén. Holnaptól szintén koptathatok, csak mostantól a tanári asztalt. Chicagoban nőttem fel, történelem-latin szakos tanári diplomát szereztem, amivel aztán nem sikerült elhelyezkednem. Kifejezetten közkedvelt tantárgyak a szülővárosomban, épp ezért nem tudtam munkát találni ott. 1 évet pihentem diplomázás után, csak gyakorlatoztam egy kedves tanáromnak köszönhetően, most pedig itt vagyok. Beacon Hills. Egy kedves, békés kisváros, elképesztően mozgalmas rendőrgárdával. Tényleg feltűnően sokszor hallok szirénákat, de nem különösebben kerítek neki feneket, ez mindenhol előfordul. A Beacon Hills-i középiskola hirdetett állást még januárban, amire sikerült rögtön lecsapnom. Augusztus elején költöztem ide, egy igazán otthonos kis lakást is sikerült találnom a kertvárosban. 3 hét alatt egészen berendezkedtem, utána már kezdődött a munka. Megismerkedtem a kollégákkal, bemutatták nekem az iskolát, majd teljes jogú tanárként segítettem az órarend összeegyeztetésében, átfutottunk az éves programon, a szüneteken, valamint a tankönyvrendezés szintén előttünk állt még. Volt rendesen meló, bőven ráment másfél hét, majdnem minden nap reggel 8-tól délután 4-ig bent voltam. Nem panaszkodom, így legalább megismerhettem az új közegemet közelebbről.

Ma délben végeztünk mindennel, így a napom további része szabad lett. Nem igazán van ötletem, mit csinálhatnék. Egyedül költöztem ide, minden barátom Chicagoban él. Sajnos a kialakulóban lévő kapcsolatom is ott maradt, és szerintem ezzel eldőlt a jövője. Nem éreztük annyira erősnek a szerelmet, ezért nem volt olyan fájdalmas az elválás, még Caleb is kedvesen bíztatott, hogy vállaljam el az állást. Be kell vallanom, utólag kicsit megbántam a dolgokat. Hiányzik, hogy éjszaka nincs kihez bújnom, itt teljesen egyedül vagyok. Na, nem baj, reményeim szerint boldogulni fogok errefele is.

Mit csinálhat egy szingli, huszonéves, szinte még vadidegen egy új városban? A szomszédságot megismertem még az első héten, a várost bejártam nagyjából. Hm, nehéz ez az egyedüllét, nincs kivel ötletelni.

A sors vagy csak a szerencsém vág a gondolatmenetembe; megcsörren a telefonom. Kicsit megugrom a váratlan hangtól, de hamar kikapom a zsebemből, és felveszem.

- Ariadne Graham? Rossz hírt kell közölnöm, azonnal haza kell jönnie. Kimarad a hagyományőrző nyár búcsúsztatónkból! – szól bele teljes letargiával legkedvesebb barátnőm, Zoe.

- Tudom, Zoe, annyira sajnálom én is! – sóhajtok fel szomorúan.                                                                   

- Hiányzol, Rio! Gyere vissza hozzánk! Itt van már mindenki nálunk, kaja, pia, pasik… hajnalig buli van!

- Zoe, 26 évesek vagyunk, sajnos ezt nem csinálhatjuk örökké. – suttogom óvatosan. Szegény lány, teljesen be van pánikolva, holnap kezdődik neki is a munka. Otthon fog a régi giminkben testnevelést tanítani. Így 30 felé közeledve fél, hogy vége a szabadságnak és a féktelen bulizásnak, ezért akarja kihasználni az utolsó napot együtt. – És kérlek, ne fájdítsd a szívem, ti is borzasztóan hiányoztok! – nyöszörgöm szenvedve.

- Ugye tudod, hogy ünnepnapokon a nyakadon fogok csüngni? Ezt halál komolyan mondom, egy perc nyugtod se lesz! Mindent be kell pótolnunk! Na meg persze a többieket is hurcolom magammal.

- Jól van, Zoe, nyugi! – nevetem el magam. Fel van nagyon pörögve, gondolom, hangolódik a bulira. –Mindent bepótolunk, ígérem! Hazamegyek, ti is jöttök, megleszünk, ne aggódj!

- Oké, bocsi! – nevet fel velem együtt jókedvűen – Mi újság a mi Rionkkal? Mit csináltok az utolsó napon?

- Csinálunk? – kapom fel a többes számra. Kivel?

- Nem érkezett még meg? – kérdez vissza meglepetten. Oké, elbeszélünk egymás mellett, vagy mi van?

- Ki? Zoe, minden oké veled? Egyedül lakom, nincs itt senki…

Egy pár pillanatba sem telik, valaki csenget az ajtónál. Mit tud, amit én nem? Eltartom kicsit a telefont a fülemtől, ezért csak halkan hallom, hogy jó szórakozást kíván a barátnőm, majd leteszi. Értetlenül állok a dolgok előtt, fura ez az egész szituáció. Talán ki kellene nyitnom az ajtót, mielőtt a titkos csengetőm megunja a gomb nyomogatását, és még fény is derülne, ki lehet.

Feltápászkodom a kanapémról, a telefont csak a dohányzóasztalra dobom. Izgatottan megyek az előszobába, nem vártam mára látogatót. Egészen feldobott a gondolat, hogy esetleg mégsem töltöm egyedül a napot. Amint kinyílik az ajtó, egy ismerős, mosolygós arcba ütközöm. Zöldeskék szemei a boldogságtól csillognak, szokásosan nagyon jól néz ki. Göndör, barna fürtök, egy lezser, szürke, feliratos póló, amibe a pilóta fazonú napszemüvegét akasztotta, sötétbarna térdnadrág és fekete tornacipő. Ő lenne Caleb Rider. Kémia – biológia szakos tanár ugyan ott, ahol Zoe, szabadidejében pedig kajakoktató. Mindenre számítottam, rá viszont nem. Igaz, nem mondtuk ki nyilvánosan a szakítást, de mindketten külön utakra indultunk. Most mégis az ajtómban áll, és az a furcsa, hogy én ennek örülök. Jobban, mint kellene.

- Meglepetés! – vigyorog rám fülig érő ajkakkal, amitől nekem is mosolyognom kell. Felpipiskedve átölelem a nyakát, mire egyik kezével szorosan magához von, a másikban rendíthetetlenül szorongat egy kartondobozt.

- Mit keresel itt?

- Zoenak be nem állt a szája, hogy milyen magányos vagy, és gondoltam, nem akarod egyedül tölteni a nyár utolsó napját. Megjött a felmentő sereg. – emeli meg a kezeit nagy mosollyal.

- A munka…? – húzom fel a szemöldököm. Neki szintén holnap kezdődik, mint minden tanárnak.

- Vettem ki pár nap szabit, megpróbálok segíteni a hétköznapokba rázódni. Senki sem érdemli meg, hogy egyedül vágjon bele egy ekkora kalandba. – simítja meg gyengéden az arcom. Szégyenlősen félrepillantok, nem igazán tudom lereagálni a helyzetet. Megpróbálom átterelni a szót.

- Mi van a dobozban? – bökök a fejemmel az említett tárgy felé. Komolyan érdekel.

- Egy kis apróság, aki veled lesz minden nap. – nyújtja felém sejtelmes mosollyal. Gyanús szemekkel átveszem, majd kinyitom a tetejét. Egy hófehér kiscica lapul meg a sarokban, nagyon összehúzta magát, mintha kicsit remegne is. Nagy szemekkel fürkész minket, az egyik írisze gyönyörű tengerkék, a másik mogyoróbarna. Halkan felnyávog, nagyon fél még tőlünk.

- Istenem, Caleb! – kapom a szám elé meghatottan a kezemet. Pár pillanatig csak nézem a pinduri teremtést, aki bátortalanul nyávog egyet, majd összegömbölyödve meghúzza magát a sarokban.

- Remélem, van hely a kisfickónak. – simogatja meg a kis fejét, amitől a cica jobban összehúzza magát – Félénk még, de biztos vagyok benne, hogy a sok szeretetben, amit kap tőled, hamar meg fog barátkozni a kedves és gyönyörű gazdival. – mosolyog fel rám kedvesen. Ez így nem lesz jó, nem kellene ebbe belebonyolódnunk újra.

- Cal! – nézek fel rá sóhajtva – Ebbe nem szeretnék újra belebonyolódni! Bírlak, nagyon örülök, hogy itt vagy, de kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom. – suttogom mélyen a szemébe nézve. Látom a keserédes mosolyt az arcán, amit nem tud előlem elrejteni. Összeszorul a szívem a reakciójától, viszont neki is be kell látnia, hogy ez így van helyén. Egyikünknek sem hiányzik a távkapcsolat.

- Rendben, értem, ne haragudj. – túr a hajába zavartan. Oké, kezd kellemetlenné válni a helyzet, megint témát kell váltani.

- Van már szállásod?

- Öm… láttam egy kis motelt a városban, biztosan lesz helyem így szeptember kezdetén. – nevet halkan.

- Nekem van egy vendégszobám, ha esetleg jobban éreznéd magad egy ismerősnél.

~***~

Örömmel elfogadta az invitálásomat. Segítettem neki bepakolni, a kis jövevénynek pedig közösen megcsináltuk a kuckóját. Caleb szerencsére mindennel készült, hozott neki ennivalót, alomnak valót, még egy édes macskaággyal is megajándékozott minket. Megebédeltettem, hiszen kiderült, hogy még reggelit se evett, csak hogy hamarabb ideérhessen. Egy igazán kreatív ötletnek hála Cal kitalálta, hogy a strand már csak értünk sír, ezért hamar összepakolásztunk egy jó fürdéshez szükséges cuccokat, majd neki is lódultunk a pár méteres sétának. Mindkettőnknek van kocsija, én mégis a séta mellett voksoltam. Most valahogy jobban esik. A kapcsolatunk azóta sem jött szóba, de szerintem megértett. Nem érzek mellette semmi kellemetlenséget, sőt. Kifejezetten jól esik a társasága.

- Ugye tudod az utat? – vigyorog rám pimaszul. Válaszul csak meglököm kicsit a csípőmmel.

- Persze, hogy tudom. Már másfél hete járok errefele, tekintettel, hogy a suli is erre van.

- Gyalog szoktál menni? – döbben le teljesen. Istenem, a nagyvárosi gyerek fel sem tudja dolgozni ezt az információt.

- Igen, Cal, ez egy kisváros, és a séta egészséges. – nevetek fel jóízűen. Nem lehet rá mondani, hogy punnyadt, a séta mégsem az erőssége.

- Te jó isten, hánykor kelhetsz fel egyáltalán?

- Általában fél 6 körül… Mi van itt? – torpanok meg egy pillanatra. A főtéren sétálunk éppen, egy nagy tömeg viszont az utunkat akadályozza. A főtér jellegzetességét, a zenélő órát állják körbe. Furcsa hangok jönnek arról, valami történhetett a szerkezettel, nem a mindennapi dallamot játssza. Kíváncsian indulok befele a tömegbe, szegény Calebet faképnél hagyva ezzel. Tudom, pofátlanság, de a kíváncsiságom ezúttal eluralkodik rajtam. Sajnálnám, ha tönkre menne, nagyon szeretik a helyiek. Reggelente nekem is jól esik hallgatni. Mindig egészkor kezd el valami kellemes zenét játszani, én pedig pont 6-kor sétálok el mellette. Jól kijön a lépés.

Sikerül előrefurakodnom, bár talán nem kellett volna. Rémisztő látvány fogad. Az óra teljesen megkergült. A mutatói össze-vissza cikáznak, mikor előre, mikor hátra pörögnek eszeveszett tempóban. A zene ismerős, mintha az egy megszokottat játszaná visszafele. Az egyik mutató ritmusát követheti, talán a nagymutatóét. Ijesztő az összkép, majd’ felrobban az egész. Mint kiderül, nem állok messze az igazságtól. A szerkezet elkezd szikrákat szórni mindenfele. Az emberek hátrálnak. Egy magas, elég jó testalkatú, fekete hajú férfi és egy szintén egészségesen edzett, barna hajú tinédzser srác ellenben közvetlenül előtte nézik meredten.

- Hátrébb! – kiáltom el magam, mikor az óra hangos pattogást és sűrű szikraáradatot követően kisül. Egy emberként fordítunk hátat a szemünk elé kapva a kezünket. A mutatók lelassulnak, a zene is elhalkul. Felegyenesednek az emberek, egymást támogatva kérdezik a másikat, hogy nem esett-e baja. A fejem rögtön a férfi irányába kapom, aki a fiú felé görnyedve próbálta megvédeni az esetleges balesettől. Pár pillanatig még így guggolnak mindketten, majd lassan felkászálódnak állásba. Értetlenül állnak az eset előtt ők is. Azt hinnénk, biztos csak egy meghibásodás, vagy zárlat keletkezhetett a rendszerben. Ezzel le lehetne zárni az esetet, ha a történtek után nem következne a leghátborzongatóbb dolog. A hangszórók a kisülés miatt teljesen meghaltak, mégis erőteljes, gonosz kacaj csendül fel belőlük. Egy emberként keressük a hangforrást, néhányaknál ekkorra elszakad a cérna, és inkább menekülőre fogja. Megértem, engem úgyszintén kiborít a dolog, tiszta libabőr az egész testem, ennek ellenére valami ott tart. A férfire pillantok, aki a földre mered, lassan lehajol, majd valamit az ujjára akaszt. Kicsit távolabb kerültem tőle, nem látom pontosan, de talán egy… cilinder? Egy kulcstartón lógó cilinder. Itt valami nagyon bűzlik. Biztos vagyok benne, hogy nem baleset történt.

HItaly